Fény-árnyék játéka - a napéjegyenlőségről

on .

Legbenső intuitív megérzésem, külső és belső tapasztalatom szerint a poláris feszültségek tényleges feloldása csakis az ellentétek megértése, elfogadása általi integrációval lehetséges, vagyis a külső és belső fény és árnyék, létünk természetes ritmusa egymást kiegészítő ellentétpárok, s mindkét felük az "egy-ség" része.

A címben említett játék közismerten ősi szimbólum, s bizony, ha jól belegondolunk - s főleg: érzünk - olyan, ami szívünkben, tudattalanunkban elevenen él. Nem is csoda, hisz alapkérdésünk az egység, pontosabban a teljességre való vágy; ezt keressük tudatosan vagy anélkül, közvetlenül, vagy kerülőutakon. Számomra úgy tűnik, hogy minden törekvésünk mögött a szeretet, a boldogság, az "egész-ség", a harmónia elérése a belső motivációnk. Mondhatnánk azt is, hogy pszichológiai értelemben az anyaöl szimbiózisára, spirituális megközelítésben pedig az elveszett Paradicsom, avagy önmagunkban az Istennel való egység megélésére vágyunk vissza. Igen ám, de létünk a fény-árnyék, a nappal-éjszaka, a hideg-meleg egyidejű jelenlétéből áll, sőt, ha bármelyikből az egyik pólust kivonnánk, már nem is lenne létezés.

Életünknek tehát része mindez, ahogy a boldogságvágy és annak illúziója, a megélt öröm, s mint ennek akár látszólagos ellentéteként a bánat, a fájdalom és a szenvedés is. Ahogy átéljük magunkat, s így az általunk megélt és létrehozott világot, az kettős -legalábbis egy bizonyos tudati- és lelki szinten - s bizony mi emberek így, meghasadtan éljük meg a valóságot, s pont ez a szenvedés forrása. Lelkünk szabad, határtalan, s valójában mindennel és mindenkivel egy, ahogy azt átéljük, az pedig kettős. Ennek feszültsége - vélem - a szenvedés maga, amit természetesen kikerülni nem, de a fejlődés részeként és inspirációjaként építővé, értelmessé tenni lehet, sőt, kell is, hisz pont ez az emberlét egyik legfontosabb feladata. Azáltal, hogy tudatosan éljük meg önmagunkat, így sorsunkat, életünk szenvedés és öröm hullámzásában zajló tapasztalását. Ehhez szükséges az ön- és sorsismeret, személyiségünk, karakterünk erősségeinek és gyengéinek megismerése, s az ezen keresztüli önelfogadás, szeretet, amiből mások elfogadása és szeretete is következik.

A ráébredés arra, hogy sorsunkat mi alakítjuk, s arra, hogy ezt hogyan tehetjük, ami már sorstudatosságot, s ezzel együtt felelősségvállalást és alázatot eredményez. Ebben a folyamatban segít egyébként minden önismereti út, módszer, segédeszköz; miközben természetesen az egész élet az: önébredés. Rá is lelhetnénk akár valódi természetünkre, ha teljes szívvel-lélekkel tudatos jelenléttel megélnénk épp azt a pillanatot, ami van, úgy, ahogy van, méghozzá mindig elfogadva, szeretve azt. S persze mindezt önmagunkkal kezdve.

Amíg ez nincs így, addig jól jönnek a segítő utak, mint például a lélektan, a pszichológia, vagy az ősi, megszentelt önismereti "tudományok", melyek egyike az asztrológia is 

S hogy a nyári napfordulóról miért jutott eszembe mindez, annak három alapvető oka van. Az egyik az, hogy asztrológusként és pszichodramatistaként nap mint nap emberek pszichés, lelki kibontakozását, gyógyulását, személyiségfejlődését segítem, asszisztálom, kísérem végig. Másrészt a zodiákuskör minden évben ismétlődő, ilyenkor esedékes váltása erre emlékeztet. Nemhiába, hiszen hasonló asszociációkra juthat legtöbbünk, ugyanis szimbolikailag ez a fordulat pontosan ezt is jelenti. Harmadrészt pedig a polaritással, mint létünk alapfeszültségével, de egyben a szenvedés alóli felszabadulás lehetőségével segít tudatosan szembenézni a 2008 novemberétől esedékes konstellációk sorozata. Mindennek részleteiről itt az oldalon a cikksorozatom első részéből, annak hamarosan fölkerülő folytatásából és az erről szóló előadásom képes felvételéből értesülhetnek az érdeklődők.

Mit is jelent tehát pontosabban a két utóbbi fölvetés? Azt mindenki tudja, hogy az asztrológia tizenkét jeggyel dolgozik. A zodiákus egyfelől az ember lelki fejlődésének stációit jelenti: az öntudatlanból a tudatosba, a Teremtőtől való elszakadástól az unio mystica eléréséig; másfelől a jegyek az emberi személyiség formai megjelenésének archetípusai. Az állatöv a nyári napfordulóval egy fontos váltóponthoz érkezik minden esztendőben, amikor a Nap átlép a Rák 0°-ra, innentől egészen a téli napfordulóig, a Bak 0°-áig, vagyis a fény születéséig a világosság csökken. Egyébként a Bak 0°-aa Karácsony, amit római fényünnepként vettünk át, és valóban, a Fény, azaz Krisztus születését kötjük hozzá a zsidó-keresztény hagyománykörben. Mindezt persze december 24-én ünnepeljük, de a Nap Bakba való átlépése általában december 20-21-22-én, esetenként 23-án történik meg, ahogyan a nyári napforduló is általában június 20-21-22-én szokott megtörténni, azonban szentivánéj ünnepére június 24-én szoktak emlékezni. Ezt fizikálisan is követhetjük, hisz innentől kezdve rövidülnek a nappalok, és hosszabbak az éjszakák. A fény, a világosság pedig mindig is a tudatosság és a szeretet szimbóluma volt, és ma is az. Így nem véletlen az sem, hogy régi magyar asztrológiában az állatöv nem a Kossal kezdődött, mint ma, hanem a Rákkal.

Eképpen, ha valamit ilyenkor igazán érdemes belülről is ünnepelnünk, és egy szakrális aktussal szentesítenünk, érdemben ezért tennünk, az az, hogy az elkövetkezendő időkben legyen hajlandóságunk, bátorságunk az árnyékunkkal is szembenézni. Ami nem fényes, vagyis ami öntudatlan, ami még nincs átvilágítva a tudat fényével. Hétköznapi módon szólva, ami az önismeretünkben az épp időszerű következő lépcsőfok; ami zavar, félelmet kelt, ellenállást, agressziót vált ki önmagunkban, másokban és a világ felé. Mindez persze évről-évre időszerű ilyenkor (s jegyzem meg: a tudatosság felé törekvő, és úgy is élő emberek számára mindenkor), ám ami ezt még időszerűbbé teszi valamennyiünk számára, az az a körülmény, amit a korábban említett konstelláció jelez és fölvet, és akár feszültségek, szenvedések árán is lökést adhat a lelki-tudati fejlődésben.

Legbenső intuitív megérzésem, külső és belső tapasztalatom szerint a poláris feszültségek tényleges feloldása csakis az ellentétek megértése, elfogadása általi integrációval lehetséges, vagyis a külső és belső fény és árnyék, létünk természetes ritmusa egymást kiegészítő ellentétpárok, s mindkét felük az "egy-ség" része. Voltaképpen tudatszint kérdése, hogy az árnyékot képesek vagyunk-e átfényesíteni.

 

Álljon itt a végén szerintem "józan paraszti ésszel" is könnyen belátható két példa materialistáknak és hívőknek egyaránt: ha egy elfüggönyözött házban este ég a villany, és elhúzzuk a sötétítőket, a kint lévő sötétségtől nem lesz bent sötétebb, ám a belülről kiszűrődő fény hatására kint jobban lehet látni. Azt pedig megintcsak könnyedén beláthatjuk, hogy ahogy a teremtéstörténetben is olvasható, az Úr előbb világosságot teremtett, s azt tapasztalom, a világosság mindannyiunkban ott van, az öntudatlan sötétséggel együtt. A magam részéről én nem hiszek, nem tudok róla, hogy létezne ördög vagy gonosz önmagában. Mindez legfeljebb a nemtudás, a föl-nem-ébredtség, az öntudatlanság valamiféle jelképe lehet, ami persze valóban élő jelkép, a kollektív tudattalanban is, amiket kizárólag öntudatlanságunk miatt, önismeretünk hiányában tarunk fönn, s mivel mi hoztuk létre egyenként, ezért mi is vagyunk érte felelősek. Egyenként, egyénileg, s persze globálisan is. Így ennek a "fantomképnek" a megszüntetése is kizárólagosan rajtunk múlik. Méghozzá - úgy vélem - azon, hogy minél több ember képes-e tudatosítani önmagában az öntudatlant, valódi, végső természetének tudatára ébredni. Ezt pedig az önismereti, s az azt követő, vagy azzal - bizonyos szint után- párhuzamosan követhető szellemi út, mint a személyiség, az elme magasabb fokú tisztításának, fölszabadításának útja adhatja meg tapasztalatom szerint. Így társai lehetünk a Teremtőnek a sötétség átfényesítésében, hisz bennünk is ott van a sötétség is, a Teremtő is, akár úgy is mondhatnám, az Isten ébred önmagára mindannyiunkban, avagy mi is mindannyian ráébredhetünk önmagunkban a Teremtőre. 

2008. június 24.